Ma ellógtam a tesiórát. Mégis, minek menjek Q/-t futni, ha úgyse felel meg a kedves tanárnőnek az eredmény? Mostmár az egész osztályt futtatja 2 hete, négy ember miatt. Elég embertelen. Azok a szerencsétlenek, már rég teljesítették amit kell, akkor minek kell őket is szívatni? Igaz, tudom miért. Az a filozófiája, hogyha valaki "nem csapatjátékos" hogy szépen fogalmazzak, akkor amiatt az ember miatt jól megszívatja a csapatot, hogy ki legyen közösítve az illető, és akkor majd jól megtanulja a leckét.

Persze, mert minden csak az akaraterőn múlik. Persze, van egy határ, amit ki tudunk tolni ha erős az akaraterőnk, de nem a végtelenségig. Fizikai határa is van az ember teljesítőképességének.

Sziasztok, Fancsúrka vagyok, és az érettségire készülnék, ha buzgóságom engedné. Úgy döntöttem, elindítok egy blogot, hátha legalább a három oldalas esszét meg tudom majd írni.

Na igen, ez vagyok én, a nagy tanárgyűlölő. Úgy érzem mind engem pécéztek ki maguknak, és közben annyi az egész, hogy nem tanulok eleget. Vagy talán semmit. Attól függ.

A sulim nem igazán a jó tanulók őshazája. Mindenki a zenére meg a felvételire koncentrál, hogy felvegyék arra a helyre, ahhoz a tanárhoz, akit annyira tisztel és mesterének szeretne. A többségnek ez az életcélja. Híres zenésznek lenni, zenekarban vagy szólóban játszani, esetleg tanítani, és a rengeteg gyakorlás mellett nem nagyon marad idő tanulni. Persze azért a 98% átmegy az év végén. De nem is ez a lényeg. El tudjátok képzelni, milyen lehet nálunk a munkamorál. Ha valakinek nem szimpi egy óra témája vagy tanára, egyszerűen nem megy be. Nem jártam még másik középiskolába, de gondolom ez máshol nem így megy. Jó lenne egyszer egy napra beülni egy gimnáziumba. Kíváncsi lennék ők hogyan viselkednek, figyelnek, tanulnak azokon az órákon, amiket mi még csak arra sem méltatunk, hogy odafigyeljünk, ha már bementünk. Általában valami mást tanulunk, amiből a következő órán dolgozat, vagy egy darabot hangszerelünk át, vagy gyakoroljuk a padon vagy a karunkon kopogva.

Na de most rólam. Én vagyok a megtestesült lustaság. A tanulást megpróbálom elkerülni, minden eszközzel, valahogy kibújni alóla, aztán mosolyogva vagy szomorúan konstatálom, hogy már megint újabb egyes van a naplóban. Az élet az engem körülvevő tanároknak rémálom lehet. Ráadásul, bár szerintem ezt már mindenki hallotta legalább tízszer az életében, mindig azzal traktálnak, hogy olyan jó fejem van, meg hogy bármit meg tudnék tanulni. Na persze. Még talán igaz is lehet, de amikor rászánom magam, hogy tanulok, nem túlzok, 5 perc múlva elálmosodom. Akkor is, ha érdekel az anyag. A másik, hogy mindig kihúzom a gyufát a tanároknál, ha meghallják a nevem, már égnek áll a hajuk. Az egyetlen mód ahogy valami információ a fejembe tud szivárogni, ha millióegyszer leírom. Na de letörik a karom! Hát így nem lehet élni. És én akarok bölcsészkarra menni.

Egyébként tényleg nincs akaraterőm, és most az, hogy reggel amikor jön a busz és egy kicsit kocognom kéne utána, nem teszem, mert nincs kedvem, vagy ciki, vagy ilyesmi, pedig tudom, hogy csak úgy érek be, az hagyján, de amikor valamit igazán, nagyon szeretnék és csak egy e-mailt kéne érte küldenem vagy felhívni valakit, arra se tudom rávenni magam és emiatt mindenről lemaradok, utána meg siratom magamat, hogy már megint milyen hülye voltam ezért, meg ezért.

Szóval bonyolult egy lélek vagyok, de ki nem?